A canon gépeknek az érzékelő szempontjából legalább 3 generációja volt eddig.
1: 1D, 1Ds, 5D, 10D, 300D csoport. Ezekben egy olyan cmos szenzor van, amin a zajcsökkentés hardveresen a lapon van, tehát minden egyes pixel rendelkezik egy visszacsatoló áramkörrel, ami kivonást végez a szenzor és egy referencia "tranyó" közt, így az áramkörben keletkezö zajt (hőzaj) nagyrész kioltja. Ezeket a tip érzékelőket onnan lehet felismerni, hogy nincs szükség utólagos zajcsökkentésre, hosszú expónál (több perc) sem zajosodik ki a kép.
2: 20D, 30D, 5DmkII, 350D, 400D,450D ... Ezek a második generációs cmos érzékelőkkel szereltek. Minden pixel 12 bites intenzitásinfót hordoz, már nincs benne áramköri zajcsökkentő elem, tehát a hosszú expónál egy ugyanilyen idejű (zárt rekeszes) vakképet von ki az exponált képből. Szintén az elektronikai zajt szűri. Hátránya hogy egy 2 perces képnél 4 percig molyol a kamera. Ezek az érzékelők a hosszú expónál drasztikusan zajosodnak. Érdemes több rövidebb (1/2 perc-1perc) képet összegezni.
3: 40D, 1DmkII, 7D, 50D, 60D, 600D - ezek a legfrissebb modellek 14 bites DA-val szereltek, ennek megfelelően magas iso-n is jól teljesítenek. A nagyobb pixelszám miatt sajnos relatíve zajosak, de az érzékelő bitmélysége miatt jól lehet vele dolgozni. A zajcsökkentés itt is úgy megy mint a 2. pontban.
Jómagam az 1. tipusú gépeket favorizálnám, pont azon cmosok igen alacsony zaja és jó hosszú expós képessége miatt, viszont megfontolandó az is, hogy egy 300D-n borzasztó nehéz abban a pentatükörben bármit is élesre állítani. Van egy régi 300D-m és 40D is és azt kell mondanom, hogy a live view-t igen nehéz bármivel űberelni. Több rövid expo, egy jó raw konverter + registax és lehet szórakozni.
