Gyurka46 írta:A Nagy Bumm elmélete rengeteg ellentmondást tartalmaz,
De csak annak, aki a modellt a józan paraszti észnek megfelelő nézőpontból vizsgálja, anélkül, hogy a modell alapját képező fizikai elméleteket (relativitás, kvantumfizika) részleteiben megértette volna, és ami a fontosabb: ezen elméletek világnézet-formáló következményeit magáévá tette volna.
Itt van erre egy eklatáns példa:
Gyurka46 írta:pl.
- Mi volt előtte? Ami volt, az változatlan formában, öröktől fogva létezett?
Ebben a kérdésben kimondatlanul ott rejtőzik a józan ész szerinti lineáris időfogalom, amit a biológiai idegrendszerek
gyakorlati okból millió évek alatt kifejlesztettek. (Értsd: a túlélést segítette ez a pontatlan kezelése az időnek, még ha 1905-ben ki is derült, hogy alapjaiban hibás ez a kép.)
Aki azt kérdezi, hogy mi volt az Ősrobbanás előtt, az egy olyan időt feltételez, ami mindentől függetlenül a dolgok "hátterében" könyörtelenül pergeti a perceket jövőből a múltba. A józan ész szerint így gondolkodunk az időről a hétköznapi dolgoknál. Ez viszont a relativitáselmélet szerint nem igaz! Ahogy Minkowsky kijelentette: a téridő felismerése után se a tér önmagában, se az idő önmagában nem tarthat igény abszolút, mindentől független létezésre. Egyszerűen nincs olyan idő, ami biológiai agyak ösztönös elképzelése szerint a dolgok "mögött" könyörtelenül telik. A téridő, mint egységes egész létezik. (És bizonyos tekintetben a téridő abszolút értelmű rendszer! Minden pont mindenki számára ugyanaz a pont benne, és bármely két pont "négyestávolsága" mindenki számára ugyanannyi benne, emiatt a téridő pontsokasága esetében nem lehet vita tárgya a rendszer a különböző megfigyelők között. Így abszolút.)
Mi következik abból, hogy a téridő ad egy abszolút rendszert? A téridőt alkotó pontsokaság egy négydimenziós alakkal rendelkező "testet" formál meg, amely minden megfigyelő számára ugyanaz a "test". Ha zárt az univerzum, akkor értelemszerűen ez a 4D forma az univerzum téridő-alakja, ha végtelen az univerzum, akkor egy konkrétan kijelölt véges térfogatának van 4D téridő-alakja. Ilyenkor vehetjük elő Hawking kérdését: hogy ha az univerzum téridejét egy gömbfelszínre egyszerűsítjük, ahol a hosszúsági körök irányába "telik" az idő, akkor mi van az Északi-sarktól még északabbra?, hiszen a hosszúsági körök mentén "haladva" múlik az idő! Hoppá! A relativitáselmélet kikerülhetetlen következménye, hogy a téridőnek "alakja" van (tömb-univerzum), és ebből pedig az következik, hogy az adott 4D testen "kívül" se a teret, se az időt nem értelmezhetjük. Azaz nincs olyan, hogy "Ősrobbanás előtt", legalábbis az általános relativitáselmélet szerint, ami ugyebár a legtöbb fizikai alapot adta magának az Ősrobbanás elméletnek is.
Persze az általános relativitáselméletben van egy kis bibi. A fenti érvelés a Hawking-Penrose szingularitás-tételeken alapul, amely szerint az Ősrobbanásban egy szingularitása van az áltrelnek, azaz a téridő-testnek van egy vége az Ősrobbanásban, mint a répának a csúcsán. A tételek csakis vonzó gravitációval számolnak (nem feltételeztek olyan mértékű negatív nyomású összetevőt az univerzumban, mint ami a sötét energia), úgyhogy gondolom újra kéne számolni a tételt. De ennek nincs sok értelme, mivel a szingularitás-tételek a kvantumfizikát is figyelmen kívül hagyták. Például a feltételezést, hogy a kvantumbizonytalanságból eredő vákuumfluktuációknak a gravitációra (azaz a téridőre) is érvényesnek kell lennie. Ami viszont azt jelenti, hogy a relativitáselméletben sima folytonos dimenziókkal kezelt téridő a Planck-skálát megközelítve törvényszerűen bizonytalanná, ingadozóvá válik, a téridő torzul-csavarodik, féreglyukak bukkannak fel és tűnnek el benne, sőt a térbeli- és időbeli irányok megkülönböztetése is értelmét veszti ebben a "kvantumhabban".
Hoppá! Még egy fizikai ismeret, ami a világnézetünket kényszerítő erővel megváltoztatja. Amíg nincs kvantumgravitációs elmélet, kénytelenek vagyunk ezt az "öszvér elképzelést" helyesnek tekinteni, mivel a két szülőt helyesnek tekintjük. Azaz a kvantumfizikát is beleszőve az áltrel univerzummodelljébe azt kapjuk, hogy hiába golyóznánk ki a szingularitástételt (és emiatt a téridő-test konkrét végét az Ősrobbanásban), a kvantumbizonytalanság miatt az idő lineáris folytatását az Ősrobbanás elé nem tehetjük meg, mert a téridő időbeli kiterjedése belekavarodik a kvantumhabba, ahogyan visszafelé követnénk a dolgokat a Planck-korig. Aztán pedig ott tekereg-kavarog a téridő kitudja-hány dimenziója egy őskáoszban, ahol semmi sem biztos és semmi sem fix, még az idő iránya sem, ha egyáltalán van neki. Sajnos az emberi fogalomkészlet nem teszi lehetővé, hogy az időbeliség használata nélkül egy ilyen "időtlen" rendszert szóban leírjunk. Ezért itt sokan ellentmondást kezdenek látni: hogyan kavaroghat az őskáosz, ha nincsen "mögötte" a lineáris idő? De ez nem az univerzum ellentmondása, hanem az emberi agy hiányos fogalomkészletéé.